Szerelmes Boszorkány

Bolyongok a sötét, kihalt utcán, és érzem, hogy figyel valaki. Valaki, akit én nem látok, aki rejtőzik, és engem akar. Érzem a tarkómon a pillantását, de hiába fodulok meg, senki sincs a közelemben. Egyre idegesebb vagyok, keresek egy helyet, egy bárt, ahova bemehetnék, hogy legalább ne legyek egyedül, de ezen a részen csak sorházakat látok. A két sorház szembenéz egymással, közöttük kis park, játszótérrel. Ebben az állapotomban most még az is baljós hangulatú, pedig nem nyikorognak a hinták, s egy fuvallatnyi szellő sem rebben. A fák fölém magasodnak, a zöld lombjuk eltakarja a holdat előlem. Megteszek pár lépést előre, hátha cak az agyam játszik velem, meg kellene nyugodnom, és hazamennem végre. Rossz ötlet volt sétálni menni teliholdkor. De már rég nem történt velem semmi szokatlan, így aztán nem gondoltam, hogy baj lehet belőle. Hetek óta nem mozdultam ki, és úgy éreztem, meg fogok bolondulni. Biztosan most is ezt érzem. Hiába áltatom magam, nem segít lenyugodni. Reccsen egy ág, és a félelemtől szaladni kezdek az utcában. Szívem a torkomban dübörög, olyan hangosan, hogy elnyomja a világ zaját. Hirtelen elém ugrik egy nagy fekete kandúr macska, és elfojtott sikoltásomat messzire repíti a csend. Ész nélkül futok tovább, nem nézem merre. A könnyeimtől amúgy sem látnám. Összeszorult a belsőm, de csak rohanok tovább, hátha elfuthatok a félelem elől. Már nem vagyok messze a lakásomtól, ezért rákapcsolok. Az agyam már figyel, minden árnyékot, minden zajt regisztrál. A lépcsőház ajtóban már fél sikernek érzem a megmenekülésemet. Az idegességtől remegő kezeim a szokásosnál lassabban találnak rá a zárra, de végül bejutok, becsukom az ajtót. Neki dőlök a hideg ajtónak, és egy nagy sóhajjal megpróbálom elűzni az iménti rossz érzéseket. Csak az agyam játszik velem.
Fényt kapcsoltam, és felmentem az emeletre, ahol hallottam a szomszéd néni kiskutyáját az ajtónál kaparászni. Meghallott. GYorsan, és lehetőleg halkan bementem, és miután becsuktam az ajtót, minden zárat gondosan bezártam, hogy végre biztonságban érezhessem magam. Hosszú percekig álltam ott, az ajtónak dőlve, lihegve, hogy a szívverésem is helyre állhasson. Sötétben tettem meg a pár lépést a hálószobáig, ahol ugyanaz a rémisztő érzés kerített hatalmába, mint az utcán. Megtorpantam, és körbenéztem. A hold fénye bevilágított az ablakon. Hirtelen hátulról egy kéz érintette a vállam, s én sikítottam.....arra ébredtem, hogy valaki hatalmasat sikított. Kellett egy perc, hogy felidézzem az álmot, és tudjam, én sikítottam. Az érzés még mindig bennem volt, és a remegés sem múlt el, de tudtam, hogy már vége van. Most már nem bánthat.