Szerelmes Boszorkány

Igen, nálam nem is meglepő, hogy egy újabb vámpíros könyvsorozat elolvasásába és belefeledkezésébe kezdtem. Még nem értem a sorozat végére, így egyenlőre, eléggé izgatott vagyok, végül hogy alakul kedvenc hősnőm Sookie élete. Annyi de annyi pasi (vámpír, vérfarkas, vértigris, alakváltó) volt és van a képben, és egy darabig szinte mindnek nagyon drukkoltam, hogy összejöjjön, de a szívem mélyén érzem, hogy az IGAZI akivel boldog, értelmes, normálishoz közeli életet élhetne családdal, szeretettel, tisztelettel, odaadással, az Sam, az alakváltó főnöke a Merlotte's ban. Nagyon sokszor derült ki már, hogy a legjobb barátból lehet a legjobb társ az életben, persze ez sem törvényszerű. De nem egy film is feldolgozta ezt, hogy amíg velünk volt, nem vettük észre milyen jó is vele, hogy nekünk ő kell, amíg be nem került a képbe a bizonyos bitorló, aki előttünk lépett és utána, mint hoppon maradt kezdett észbe kapni az illető, hogy mégis csak több lehet a másik egy szimpla barátnál. (Mindenképpen talán, Boldogító talán stb.)Na igen, de térjünk vissza a könyvhöz. 

A szerző Charlaine Harris. Szerintem nagyon tud írni, és nem emlékszem hogy lett volna e olyan, amikor nem akart szétvetni az olvasás közben az ideg, vagy az öröm, vagy bármilyen heves érzés, hacsak két ilyen közötti kevés rész nem, amikor kellett is, hogy legyen a sok történés között egy kis szünet, nehogy infarktust kapjak egy ültő helyemben. Szóval szuperül megírt, cselekmény-dús, és elég sok érdekességgel átitatott de meglehetősen durván realisztikusan kidolgozott részletekkel, amitől olyan, mintha előttem zajlana az egész, és eléggé véres-fürdős és olykor nem kicsit kegyetlen. Ettől függetlenül valahogy napok óta (már egy hete? vagy több?) nem tudok kiszabadulni a világából és folyton azon veszem észre magam, hogy a könyvön, a cselekményeken, a szereplőkön jár az agyam, hogy lesz, mint lesz....és minduntalan vissza kell térjek az olvasáshoz. (Nem mindig egyszerű, ha a 2 kicsivel van itthon az ember, de másnak sem az, ha dolgozik és mellé fut a nagyokkal suliba,edzésre, tudom, de én csak arról tudok beszélni ami jelenleg még nálunk van)

Mindenkinek szívesen ajánlom, aki szereti a vámpíros és egyéb természetfelettiekkel kapcsolatos történeteket, akik nem félnek az intimitástól és a fröccsenő vértől. Véleményeket szívesen olvasok, és szívesen beszélgetek egy-egy részletről vagy akár az egész sorozatról. Jó szórakozást! :)

Nem, tényleg nem felejtettem el, hogy indítottam pár blogot, és azt hiszem, most hogy ez az érzés erőre kapott, újra helyet és időt szorítok a mindennapokba a blogírásnak. Nem, nem vagyok se okosabb, se jobb, és nem vagyok semmivel se több egy átlagos kétgyermekes anyukánál, aki továbbra is nagyon szeret verseket írni, és megosztani a tapasztalatait és gondolatait dolgokról, ami nem feltétlen a babavárás, és egyéb babás, kisgyermekes dolgokról szól. 
Továbbra is úgy gondolom, hogy a filmek, és a könyvek amikben véleményt szeretnék nyilvánítani, hiszen egy gyermek nevelése nagyon sok egyéni dologról szól. Ahogy mi felnőttek is mindannyian különbözünk, így a gyerekeink is, és egy családban lévő több gyerek is mindahány, annyi külön kis természetű, más érdeklődésű, ami persze csodálatos, bár olykor nehéz. Így ennek tudatában, nem kívánom más anyákra "erőltetni" a nálunk bevált dolgokat, és nem kívánok vitázni sem, ki mit tart jónak. Persze szívesen osztok meg bármilyen tapasztalatot, szülést, vagy mást, ha erre van igény. 

Tovább szaporítva a szót, a következő bejegyzésben egy most olvasott nagyon kedvenc helyre kerülő könyvsorozatról szeretnék áradozni :)

Igen, mint mindenkinek nekem is vannak dolgok, amikre sokat várok, és amiket nem szeretnék kihagyni az életemből...

Január elsejétől kezdve itthon vagyok a pocakomban fejlődő kisbabámmal, aki még mindig nem mutatta meg kisfiú vagy kislány. Nem is olyan lényeges ez, maximum könnyebb lenne a párommal megegyezni egy névben.
Igen, mostanában szinte csak erről tudok beszélni, erről, és az angol nyelvvizsgáról, ami még rám vár. De talán megbocsájtható. Életem legszebb időszaka ez, akkor is, ha közben a munkahelyem megszűnik, mert a nagyok úgy döntöttek kivonulnak az országból, hátrahagyva a dolgozókat. Nagyon megszerettem a csapatot, és hihetetlen hogy nem lesz, akikhez visszamehetek majd dolgozni. :( Nem ezzel a tudattal jöttem el pihenni. Azt hittem, hogy különb vagyok, és jobban fogom bírni, de nem ment. Idegileg kikészültem, hogy mást ne is említsek. Nem igazán éreztem azt, amit kellett volna, besokalltam. Sok volt együtt a munka, az angol és a baba. A vizsgálatokra járás és a munka összeegyeztetése. Közben pedig erős hányingerekkel küzdöttem, alig tudtam enni-inni, és így nem volt egyszerűen energiám semmihez. Nem csoda hát, hogy miután a párommal megbeszéltük, itthon maradtam táppénzen. Végre tudok pihenni, és ha nem is mindig tudok enni-inni rendesen, a fejfájások és a gyengeség, a kialvatlanság nem megy más kárára sem, és sokkal könnyebben viselem, hogy nem kell stresszeljek dolgokon. 
Nem mondom, hogy most minden szupi-szuper, de jobb, és ez a lényeg. Azt hiszem ki kellene mennem egy kicsit a levegőre, mert ma is szépen süt a nap. Ezt vártam, hogy ne havazzon, hanem hogy tudjak egy kicsit mozogni kint, és erre meg bent vagyok. Mintha az angol nem várna meg, na persze rengeteg házit kaptunk, de most nem ez a lényeg. Ma épp pakolgatni kezdtem. Egy kicsit összepakolni mindent, amire több mint valószínű nem mostanában lesz időm, vagy csak mert másra kell a hely. Nem kidobom őket, csak eldobozolom, így ha lenne is időm rá, bármikor elő fogom tudni szedni. Egyenlőre viszont nem látok erre esélyt. Most mindenképpen az angolra kell összpontosítsak, hogy mire megszületik a kisbabánk, már túl lehessek a nyelvvizsgán, és végre pontot tehessek az egyetem végére. Talán ezt is megérhetem, és azt is, hogy az én kis mocorgóm egészségesen jön a világra és erősen, és utána is sikerül vennünk az akadályokat együtt. De ez még a jövő zenéje...addig is tűzök vissza pakolgatni, mert nem lesz belőlem semmi :) puszi

Sziasztok! Vagy csak szia Önmagam, mert szerintem rajtam kívül senki nem olvassa ezt a blogot, amit meg is értek, hiszen eléggé elhanyagolom még mindig. Nehéz változtatni a szokásokon, és nehéz összeszedni a gondolataimat munka után, hogy esetleg még összefoglaljam amik aznap történtek. Igaz, nem is minden nap adódik valami, amit meg lehetne említeni, bár legtöbbször azért mégis. Hiszen ha az ember lánya más emberekkel foglalkozik, és egy áruházban dolgozó, nem kevés szokatlan, és persze olykor kedves, néha pedig ennek ellenkezőjét érzékeli és tapasztalja meg. 
Órákat lehetne mesélni arról, milyenek is az emberek napjainkban. De persze, én is kerülök a másik oldalra, amikor én vagyok a vásárló, és olykor előfordul, hogy az önkiszolgáló áruházak egyikében fel szeretnék tenni egy-egy kérdést egy ottani dolgozónak. Persze olyankor sosem találok egyet sem, pedig nem kettőt lépek, hanem végigjárom a sorokat, és hosszú percekig várakozom is. Persze, hiába. Érdekes módon, bár lehet csak én vagyok ilyen, nem kiabálok az emberekkel, és szidom hangosan az áruházat. Maximum nem fogok ott vásárolni. Ennyi. 
Mert ugye nálunk, azaz itt a reklám helye, a Baumax-x áruházban Győrben szintén önkiszolgáló jelleggel működő áruházunkban azért ritka, hogy egy embert se találjunk, aki ott dolgozik, és ne segítene. Már kevés olyan ember dolgozik velünk, aki csak egy osztályon belül hajlandó kiszolgálni. Lássuk is be, ezt nehéz is lenne megoldani, amikor előfordul, hogy egy-egy emberre 2-3 osztály is jut, még ha kevés ideig is. Mégis mindig kifogásolnak valamit a kedves vásárlók. Tekintve, hogy mind a kert osztálynak, mind az építő- és faosztálynak van egy külső része, érthetetlen számomra, hogy miért kérdezik meg a kasszást, vagy akár irodás munkatársunkat, hogy ott kint az egyik vagy másik külső részen miért nincs ember, vagy még ki se ment megnézni, de már kérdni, hogy ott van -e kint valaki??? Önök szerint mindenkire kis adóvevőket rakunk, hogy tudjuk ki merre van az áruházban? Tény, hogy a legtöbb kolléga elérhető telefonon keresztül, de lehetetlenség hogy minden sorban álljon legalább 2 eladó, akik csak a vevőkre várnak, és segítenek, meg akkor legalább osztályonként 2 ember, aki az áruátvételről behozza és elpakolja az árut, meg még kettő, aki a kódok miatt a kasszák és az osztálya között teszi meg a napi 20-30 kilométeres távot. Azokról a kollégákról nem is beszélve, akik a külső részeken legyenek, plusz egy vágjon méretre, egy függönyt varrjon, szabjon, egy festéket keverjen, legalább egy ember minden osztályról (ahol leginkább előfordul: kert, építő, fa, szaniter) legyen elérhető árukiadásnál is. Még sorolhatnám. És még senki nem rakta vissza az árukat, amiknek a helyét a kedves vásárlók véletlenül sem keresnének meg, csak leraknak itt is ott is.....szóval legalább 100-150 embert lehetne foglalkoztatni. Ehhez képest pedig körülbelül 50-en lehetünk. Bár nincs pontos számom. Nem is egyszerű. Persze ettől még az elvárások megmaradnak.....ki érti ezt? Én nem, az biztos...

...hogy írtam ide, pedig megint elhatároztam, hogy sűrűbben fogok írni, hát nem sikerült persze. De talán egyszer csak mégis megtörik ez a rossz évkezdet. S talán mégis megváltozik valami bennem. Remélem, s amíg remélek, és teszek érte, még lesz lehetőségem is erre. 
Nehezen indul ez az év. Nővéremék külön költöztek, s még rendezkednek. Öcsi majdnem karambolózott, nővérem elvesztette az uralmát a kocsi felett, és a szalagkorlát fogta meg. Az öcsém eltörte a másik öcsém telefonjának kijelzőjét, pedig új volt. S most, most én vagyok soron. 

Tombol a nyár! :) Bár ezt többnyire abból érzékelem, hogy a munkahelyemen csak ventilátorral élem túl a napokat. Valamint behűtött innivalóval és jégkrémmel a szünetben. Nem kívánom a meleg ételeket, de egyszerüen nem nagyon tudok mit kitalálni, amit ennék. De gondolom nem vagyok ezzel egyedül. Július van, és május első hetében voltam otthon utoljára. Nem kell mondanom mennyire hiányoznak az otthoniak. Sajnos a jövő hétre tervezett hazamenetelem újfent elmarad, így a hónap végén érek haza talán, 3 napra, mivel egy pénteki munkanap tökre beleszól az amúgy jól csengő 6 szabadnapba egymás után. Addig még megoldjukból úgysem lesz semmi, úh. jobban teszem, ha nem is nagyon reménykedem, mert megint csak csalódom. Persze, többnyire önként vállaltam be a 7vége cserét, mert ha nem megyek bele, akkor is az én beosztásom változott volna ily módon. Csak azt nem értem, hogy akkor most marha jól jön ki, hogy a munkanapjaim között ott virít egy szabadság, aminek kurva nagy hasznát fogom így venni, hogy haza sem tudok menni....úh. marhára boldoggá tesz a dolgozói lét. Elkívánom a pokolba. Végre megkaptam első körben, amit kértem, de persze mások miatt ugyanezzel a lendülettel el is vették tőlem. Fasza az élet....kezdem rohadtul megutálni az életem...újra. S nem hiszem el, hogy ez csak nekem tűnik fel. Mint a kiakadásom..nem baj...ez sem tart örökké....már kétszer ott tartottam,h. most elborul az agyam, és idegösszeomlást kapok. Na, majd a harmadiknál lehet nem tudom megállni. A stressz, az emberi ostobaság és a sok türelemjáték, amit egyszerre nevezünk munkának, na ez kikészít...

Sziasztok! Nekem valahogy még mindig nem alakult ki a megfelelő egyensúly. Talán mert túl sok munkát túl kevés szabadidő követi, de ha egyszer pénzből élünk, nem igazán van választásunk. A problémám abból fakad, hogy amikor szabadnapom van, mindig elmegy az idő takarításra, főzésre, boltba járásra, csekkbefizetésre, és mosásra-teregetésre, vasalásra. Szóval az otthoni midnennapi teendőkre, amit mindennap nincs időm-energiám megtenni, és ezért a szabadnapok kárára mennek. Pedig annyi, de annyi mindent szeretnék megtenni egy-egy nap. Egyre több, és több ötlet torlódik össze, persze az időhiány miatt. Valamikor pedig annyira fáradtnak érzem magam, hogy csak feküdni és pihenni van kedvem szinte egész nap. Azt hiszem, többször ez az energia-hiány okozza a kreativiásom hullámzását is. Nem érzem magam egy szürke, kreativitástól mentes léleknek, de olykor az is előfordul, hogy hiába töröm az agyam, olyan szinten el van fáradva, hogy nem képes kicsikarni magából semmi egyedit. 

De azt hiszem nem vagyok ezzel egyedül. Sokan kénytelenek feladni az időt munkára és pénzszerzésre, sok a közlekedésre áldozott idő. Valamint ugye kialvatlanul elég nehéz koncentrálni, úgy hogy mindig van valami, ami elveszi az alkotásra szánt időt. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem szeretnék dolgozni, mert az alkotás fontosabb számomra, mint a megélhetés, de valahogy jobban szeretném, ha az alkotás a munkám részét képezné, és olyat dolgozhatnék, amit szeretek, és ami inspirál, és alkotásra ösztönöz, és amit kivitelezni is tudok időben és anyaggal. Szóval szeretnék abból megélni, amit alkotok, demivel ez nekem egyenlőre eléggé hobby szinten mozog, úgy hiszem nem sok esélyt látni ebben. Ezért inkább azt kellene kitalálnom, hogy mivel energetizáljam magam eléggé ahhoz, hogy az ilyen szabadnapokon meg tudjam osztani a munkát és a hobbyra fordított időt-erőt. Valamint, hogy a munkával töltött napokon is el tudjak látni kisebb feladatokat, hogy a szabadnapokra ne maradjon annyi minden. 

 Csak azt nem értem, se gyermekem, se háziállatom, akik ugye ezt még nehezítik, tehát akikre ugye egyértelműen még időt és energiát áldozunk, mert szeretjük őket. Még így sem sikerül beosztanom az általam kívánt módon a teendőket. Most, hogy ezt írom,máris eszembe jut, amiket mára terveztem, és azt hiszem neki is kellene állnom, mert valahogy csak telik az idő, és nem érzem a haladást. De lehet az is, hogy csak túl sokat akarok, mint néha az emberek jó része. De miért kéne kevesebbel beérnem? Igazából egy jó kis beosztás, és a dolgok leegyszerűsítése sokat dobhat a problémán. Akkor most nekiállok, és meglátom, mi fog kisülni ebből :) 

Bolyongok a sötét, kihalt utcán, és érzem, hogy figyel valaki. Valaki, akit én nem látok, aki rejtőzik, és engem akar. Érzem a tarkómon a pillantását, de hiába fodulok meg, senki sincs a közelemben. Egyre idegesebb vagyok, keresek egy helyet, egy bárt, ahova bemehetnék, hogy legalább ne legyek egyedül, de ezen a részen csak sorházakat látok. A két sorház szembenéz egymással, közöttük kis park, játszótérrel. Ebben az állapotomban most még az is baljós hangulatú, pedig nem nyikorognak a hinták, s egy fuvallatnyi szellő sem rebben. A fák fölém magasodnak, a zöld lombjuk eltakarja a holdat előlem. Megteszek pár lépést előre, hátha cak az agyam játszik velem, meg kellene nyugodnom, és hazamennem végre. Rossz ötlet volt sétálni menni teliholdkor. De már rég nem történt velem semmi szokatlan, így aztán nem gondoltam, hogy baj lehet belőle. Hetek óta nem mozdultam ki, és úgy éreztem, meg fogok bolondulni. Biztosan most is ezt érzem. Hiába áltatom magam, nem segít lenyugodni. Reccsen egy ág, és a félelemtől szaladni kezdek az utcában. Szívem a torkomban dübörög, olyan hangosan, hogy elnyomja a világ zaját. Hirtelen elém ugrik egy nagy fekete kandúr macska, és elfojtott sikoltásomat messzire repíti a csend. Ész nélkül futok tovább, nem nézem merre. A könnyeimtől amúgy sem látnám. Összeszorult a belsőm, de csak rohanok tovább, hátha elfuthatok a félelem elől. Már nem vagyok messze a lakásomtól, ezért rákapcsolok. Az agyam már figyel, minden árnyékot, minden zajt regisztrál. A lépcsőház ajtóban már fél sikernek érzem a megmenekülésemet. Az idegességtől remegő kezeim a szokásosnál lassabban találnak rá a zárra, de végül bejutok, becsukom az ajtót. Neki dőlök a hideg ajtónak, és egy nagy sóhajjal megpróbálom elűzni az iménti rossz érzéseket. Csak az agyam játszik velem.
Fényt kapcsoltam, és felmentem az emeletre, ahol hallottam a szomszéd néni kiskutyáját az ajtónál kaparászni. Meghallott. GYorsan, és lehetőleg halkan bementem, és miután becsuktam az ajtót, minden zárat gondosan bezártam, hogy végre biztonságban érezhessem magam. Hosszú percekig álltam ott, az ajtónak dőlve, lihegve, hogy a szívverésem is helyre állhasson. Sötétben tettem meg a pár lépést a hálószobáig, ahol ugyanaz a rémisztő érzés kerített hatalmába, mint az utcán. Megtorpantam, és körbenéztem. A hold fénye bevilágított az ablakon. Hirtelen hátulról egy kéz érintette a vállam, s én sikítottam.....arra ébredtem, hogy valaki hatalmasat sikított. Kellett egy perc, hogy felidézzem az álmot, és tudjam, én sikítottam. Az érzés még mindig bennem volt, és a remegés sem múlt el, de tudtam, hogy már vége van. Most már nem bánthat.

Felültem az ágyban, feszülten néztem körbe. Miután megállapítottam, hogy a szobámban vagyok, kezdtem felengedni. Csak egy álom volt. A gyermekkoromról szólt, mintha csak egy filmet néztem volna. Utáltam újra és újra átélni mindent. Még a gyógyszerek sem tudták őket mindig elnyomni, így abba hagytam a szedésüket.
Most, hogy ébren vagyok, s megnyugodtam, kezdem a napom a megszokott módon. Frissítő zuhany után finom reggeli, majd munka.
A munkám csak arra volt jó, hogy lekösse a gondolataimat, de mégis, a munkatársaim között embernek érezhettem magam. Ha csak egyikük sejtene valamit is, akkor megint el kellene költöznöm. Másik város, másik név, más arc, más személyiség. Csak belül maradok ugyanaz, a hibáimmal, és az álmaimmal...