Nem csodálkoznék, ha leszoktatok volna a blogomról, mert megint elhanyagoltam. Sajnálom, de ez nem mentség. Teljesen elhagytam magam. Ha melóban vagyok, akkor sokszor gondolok arra, hogy hazamegyek, és írok ide nektek, de aztán sorozatot nézek, megnézegetem a játékaim, és ennyiben is marad. De most legalább korrigálom magam.
Elég sok minden történt, mióta nem jelentkeztem. Lássuk csak. A ballagási vers felkerült, de a ballagási hétvégéről nem írtam semmit.
Ez még április végén volt, 28.-án, csütörtökön utaztunk le hozzájuk Bácsalmásra. Péterrel Bonyhádon találkoztunk, s mert ő arra lakik, és utunk is arra vitt, nem volt értelme hozzánk autóznia, és vissza. A megbeszélt helyen átszálltunk egyik öcsémmel hozzá, hogy mindenki kényelmesen utazhasson, és irány unokatesóék. Viszonylag hamar le is értünk. Majd üdvözlés, bepakolás, vacsi, és természetesen még sütni kellett. Mi, párommal csak hajnal egyik bírtuk, öcsémék kettőig, majd mindenki aludt valamennyit. Pénteken nem kellett korán kelni, hisz a ballagás délután volt. Reggeli után elmentünk a városba sétálni, a piacra körülnézni, valamint képeslapot venni (otthon nem volt időm). Majd telefonáltak, h. menjünk haza segíteni. Oké, ezzel nem is volt bajom, csak azzal, hogy hazatrappoltunk, erre ott közlik velünk, hogy az idősek otthonába kellett volna menni, amihez a hívás idejében közelebb voltunk gyalogosan. Mindegy, végül kaptunk fuvart, de nem fértünk be így sem a kocsiba, és vicces volt, mert mire mindenki elkészült Bélus öcsém visszament a szobába, és bezártuk. Nem szeretünk várakozni…Végül mindenki kiért a megbeszélt helyre, és megkaptuk a feladatainkat. Én kaptam egy csini vasalót, deszkával, meg egy halom asztalterítővel. Míg felmostak, addig a srácok lézengtek, de utána az egész ebédlőt átalakították, majd megterítettünk, kihordtuk a salátákat. Csináltunk egy poharas asztalt is, majd ezután visszamentünk a házhoz, mert indulni kellett a ballagásra. A kevés helyre tekintettel nem sokan mentek el. Mi is inkább a házban maradtunk. Viszonylag hamar visszaértek, és akkor mindenki ki lett rendelve vissza az idősek otthonába, hiszen ott tartották a bulit. Itt találkoztam Benivel, Edina akkori pasijával, és régi ismerősökkel, mint Helle Tomkáék, és Szücs-ék, bár ezen utóbbi családból csak Janibácsi ismert meg. A miért inkább nem is érdekelt. De a vacsi elég jól sikerült. Finom volt. Segítettem pakolászni is, ahogy sokan mások. Sajna Bíróék csak hárman voltak, Gáborék nem utaztak megint, de jó volt őket látni. Most jöttem csak rá, hogy mennyire hiányoztak. Hihetetlenül boldog voltam ott, mindenkivel, akit szeretek. Bár nem volt teljes a lista, mert Davcsik Ági és Tamás nem voltak ott, és botorságom folytán nem is találkoztam velük, pedig csak pár ház választott el minket. Utólag kár aggódni. Sajna későn néztem meg az időt, és akkor már nem akartam őket zavarni. Másnap pedig már indultunk is haza. A vacsin majdnem mi maradtunk a legtovább, de öcsik keresztanyját nem lehet legyőzni. Így segítettünk visszarakni az asztalokat, székeket, terítőt rájuk, a kaját összerakni, a süteményt is, az üvegeket összeszedni, kocsiba rakni, a sörpadokat, és asztalokat is autóra rakni. Volt dolog. Majd amikor már nem tudtunk segíteni, akkor elindultunk gyalog haza. Nem volt hideg, jó volt az idő, jól esett a séta.
Másnap a háznál sörpadokon, és asztalokon volt megterítve a maradék kajával. Ott is ott voltak Bíróék, aminek külön örültem, de Tomkáék nem értek oda sajnálatomra. Pedig jó lett volna valamennyit beszélni vele, olyan ritkán, és keveset találkozunk. Ezen magunknak kell változtatnunk. Az ebéd után nem sokkal indultunk is haza. Egyrészt anyáék vettek paradicsompalántát még pénteken a piacon, másrészt hétfőn dolgozni kell, és valamennyi pihenés sem árt, fiuknak tanulás, nekem összepakolás, Petinek még haza is kell tőlünk autóznia, és ez sok lett volna egy napra.
Viszont jól éreztem magam, jó volt látni őket, megteltem élettel. Csak azt bánom, hogy ez olyan ritkán van, és ráadásul rövid ideig is tart.
