Már lassan ég az arcom amiatt, hogy mióta betettem a lábam szeretett országomba egy büdös betűt nem írtam nektek!
Bocsánatot kérek, de talán azt lehet venni kifogásnak, hogy annyi minden a fejembe szakadt hirtelen, hogy azt sem tudom a-t, vagy b-t mondjak hirtelen. Egyszer már megpróbáltam irni ide. De technikai okok közbeszóltak és nem volt elmentve az iromány, ezért puffogva hagytam az egészet, hátha sikerül egyszer hasonlóan megírnom még egyszer a bejegyzést. Most már tanulva hibámból…
Nagyon köszönöm először is Péternek, aki a párom, a családnak, és a barátoknak, hogy így vigyáztak rám, és tartották bennem a lelket, hogy kibírjam a végtelennek tűnő időt, amit kint töltöttem. Ez mindvégig nagyon jól esett és tényleg ebből sikerült újra és újra erőt merítenem ahhoz, hogy mindig felálljak, miután századszorra is orra buktam, és rám tapostak.
Az élet nehéz, de megverekedtem vele, és egyenlőre megerősödve tértem vissza a csatából. Lelkileg-testileg megerősödtem. Már csak azért is, mert ott, a messzi távolban jöttem rá, hogy már semmi sem lesz olyan, mint rég volt. Nem lesz egy nyaram sem már az a régi, gyerek-felvigyázós, semmittevős, sok könyv elolvasós, szinte gondtalan. Egyrészt megnőttek a gyerekek is, másrészt én is már elértem azt a kort, amikor az ember inkább fél lábbal a szülői házból kifele van, mint befele. Amikor már szinte csak látogatóba érek haza. Fura dolgok ezek, de az élet velejárói. Csak nem mindig vesszük észre az önállósodás jeleit. Persze tervek vannak az életemmel kapcsolatban. Leginkább az, hogy befejezem a sulit. De addig is támaszkodhatok arra a maréknyi emberre, akiknek a szeretet lángja őrzi a nevem, a mosolyom, az arcom. Legalábbis így képzelem el, hiszen ugyanúgy az én szívem is őrzi mindet, senkit sem kihagyva a felsorolásból.
Nagyon sokat köszönhetek Péternek, a páromnak. Mielőtt kimentem volna, már nem voltunk egy pár, de előtte több, mint két évig tartoztunk össze. Semmi megcsalás, semmi hatalmas ok nem volt rá, az én hibám volt, hiszen ő mindvégig ugyanazzal a kitüntetett szerelemmel és féltéssel közeledett hozzám, mint azelőtt. De bennem akkor nagyon sok minden zajlott le, és elutasító voltam. Nem akartam bántani, de bezárkóztam a váramba és őt is kizártam a kapun kívülre, és sosem érhetett el. A végén szépen megbeszéltük, hogy ez nem jó így, és hogy most nem tudom szeretni. Hagyjon elmenni. Hagyott. De már akkor, amikor megsirattam a döntésünket, akkor rá kellett volna jöjjek, hogy nem is igazából ez az, amit akartam. De sosem vallottam volna be magamnak akkor sem, ha ez akkor és ott le is esett volna. De nem esett, hiszen túlságosan lefoglalt a fájdalom. Belemerültem egészen a fejem búbjáig. A hétköznapokban játszottam a szerepem. Nem fáj, köszi jól vagyok, nem is kell pasi, elvagyok nélkülük. Ez igazából nem direkt szemfényvesztés volt. Magam is el akartam hinni, hogy ez így is van. Minden betűig igaz. Majd kimentem oda a messzi külföldre, ahol egyedül maradtam, és többet nem akartam megjátszani magam. Ez már nem számított. Egyre több idő maradt arra, hogy egyedül legyek, és hogy megvitassam magammal minden tettem, érzelmem, gondolatom. Volt, hogy megpróbáltunk beszélgetni, de az kudarcba fulladt egy jó darabig. Mindig rondán válaszoltam neki, és azt hiszem azért, mert tudtam, hogy én okoztam neki azt a fájdalmat csak azért, mert ő felvállalta ország-világ előtt, hogy engem szeret, én vagyok a párja, és csak mert meg akart adni minden figyelmességet, szeretetet, féltést, gondoskodást, amit csak bírt. Én ezzel szemben úgy éreztem, hogy teljesen megfolyt, rám telepszik, és nem is enged el soha többé. És menekülnöm kellett. Magam sem tudom miért, de kapcsolatokban elkötelezettségi gondjaim vannak. Ha komolyra, igazán komolyra fordul a helyzet, és előkerülnek a szavak: férj, gyűrű, esküvő, közös jövő, gyerekek, akkor nekem bevillog a vészjelző, és nekem azon nyomban le kell lépnem. Nem tudom mi olyan félelmetes abban, hogy ezekben részem legyen. Máig nem fejtettem meg a dolgot, de az is fura, hogy egy épkézláb kapcsolatot nem tudtam felmutatni ez idáig. Mármint mindegyik sántított valahol. De visszagondolva nem volt rossz dolgom egyikben sem. Mindig én voltam, aki elzárkózott, és ezáltal halálra ítélte a kapcsolatokat. Legalábbis Gábortól kezdve. Igaz, előtte meg azzal volt baj, hogy annyi tapasztalatom nem volt, mint egy tojásból ma kikelt verébnek, hogyan kell repülni…így azért elég nehéz tökéletesnek lenni. De mindegy, azóta rengeteget változtam, szorgosan gyűjtögettem a tapasztalatokat. Persze ebből a részből is hamar elegem lett, mert mindig odáig jutottam, hogy amit én csinálok, az sosem jó, senkinek. Így sok szabadidőmet arra használtam, hogy magamat fejtegettem. Milyen hosszú utat tettem meg addig, hogy idáig jussak. Megint szingli lettem. Persze önszántamból halálra ítélve, ugyanis rettenetesen hiányzott az érintés, az ölelés, a csók. De mélyen hallgattam róla. Aztán nem sokkal azután, hogy kielemeztem legújabb viselkedésem, ami nem igazán tetszett saját magamnak sem, rájöttem. Sosem hagytam elég időt magamnak az előző kapcsolatom lezárásához az újabb kapcsolatba kezdés előtt. Mindig belevágtam, mert azt hittem, így majd gyorsabb lesz a felejtés. De nem lett. Azaz ne érts félre. Nem úgy gondoltam az exekre, mint az akkori párom potenciális ellenfelére, vagyis ezt csak egyszer tettem meg. Hanem még bennem volt a fájdalom, és rettegtem attól, hogy újabb ér. És amikor ez bekövetkezett, akkor elkezdtem a váramat építeni. Bezárkózni, és nem megoldani a problémákat, hanem befalaztam őket, és végig meredtek rám a váram téglái közül. A falakat borító fényképekről néztek vissza rám. Ezek miatt folyton a múltban éltem, és rágódtam azon, hogy miket rontottam el, és nem tanultam belőlük, és lezártam, hanem egy elzárkózott, semminek sem örülni tudó zombi lettem. Elképzeltem milyen jó lehet, és voltak pillanataim, amik tiszták voltak, és boldogok. De elég volt egy rossz szó, vagy hogy roszkor voltam rossz helyen, és rajtam csattanjon valakinek a mérge. Mindig visszajutottam a váramba, és mindig egyre több fájdalommal teltem meg. Míg mindenkitől messze voltam, a mindennapok átvették az irányítást, és kezdtem elfeledni a régi idők fájdalmát. Újak léptek a helyükre, és más jellegüek. hagytam, hogy az életem tovasodorjon, el a váramtól messze. Néha néha visszatértem, amikor nem bírtam már felülkerekedni a fájdalmon, és amikor nem voltam elég erős ahhoz, hogy elviseljem, hanem belesüppedtem, mint a sáros-vizes földbe. De azt vettem észre egyik ilyen látogatásom alatt, hogy a képek kezdenek eltünedezni. A régi idők fájdalmát belepte a por, és a feledés képessége leakasztotta őket, levitte a pincébe, és elraktározta őket, de már nem voltak bántóak. Egy emlék volt mindegyik, egy a sok közül. Miután ezt felfedeztem, és tetszett, már-már kerestem a váram, hogy újabb és újabb felfedezéseket tegyek benne. A szobák egyre változtak. Mindig a hangulatomtól függően. Nem is tudom, hogyan, de voltak szobák, amelyek már egészen csinosak lettek. Bár jókedv csak ritka részlet volt a falak között még mindig. De az elfogadás, a felejtés, a megértés, a megbánás egyre többet fordultak meg nálam. Mint régen várt, messziről érkező vendégek. De nem volt ilyen egyszerű. Sokszor voltak napok, órák, amikor az addigiaknál mélyebbre sikerült elásnom magam, és hihetetlen ugrásokat tettem meg a legmagasabb torony csúcsától a legalsóbb pincék talapzatáig, vagy még mélyebbre. Ilyenkor a lényemet hol mindent kitöltő boldogság, reménység fogta el, ami felrepített, vagy régmúlt idők fájdalmai szakították, tépték darabokra újra és újra szívemet, amit néha már nem is érzékeltem, hogy létezik. Egyik ilyen mélypontomon elmentem az erdőbe sétálni, egyedül, hogy megküzdhessek a gondolataimmal, vagy legalább a feszültség egy részét kijárhassam magamból. Ilyenkor megengedtem magamnak olyasmit is, amiről tudtam, hogy a szeretteim idiótának bélyegeznének, és azt kérdeznék, hogy miért akarok meghalni? Nem akartam, vagyis nem igazán akarat volt, csak nem érdekelt mi a tettem következménye. Persze ez sosem tartott sokáig, mert tudtam, ha más nem is, de a családom igenis szeret és aggódik értem, és nekik nem akarnék ártani azzal, hogy csak úgy a világ végén fogom magam, és leugrom a kiszemelt szikláról, ami kényelmes magasságban volt, kényelmes pár másodperces lebegés után pedig nem érdekelt mi következik. Ez sem igaz teljesen. Attól azért tartottam, hogy laikus szememnek kellő magasság lehet, hogy nem lett volna halálos, ugyanakkor ahhoz elég, hogy emberi roncs maradjak, és ebből nem kértem. Nem érte meg a kockázatot. Persze aztán mindig arra jutottam, hogy intelligensnek tartanak, meg minden, akkor csak van benne valami, és várjam meg a történet végét, mielőtt meghoznám az ítéletet magam felett. Úgysem tudhatom, hogy más miatt nem-e halok meg ideje korán, amit akkor már biztosan nagyon sajnálnék. Szóval a mély depresszióm ette a lelkem, miközben próbáltam a józan ész tengerének felszínén lebegni. Legtöbbször sikerült is, bár köztudottan nem tudok úszni, de itt mit sem számít. Csak hinnem kellett benne, és sikerült. Rettentően sok energiámat felemésztette a „lebegés”, de megérte. Később, mikor visszagondoltam mindent feladni akaró állapotomba, nagyon szégyeltem magam. Ennyire könnyen nem adhatom fel. Küzdelem nélkül soha nem is lesz nekem semmim, ami miatt kihúzhatnám magam, ami miatt felemelt fejjel mehetnék az utcán. Tehát összekapargattam azt, ami belőlem megmaradt, és még nem lepte el az önsajnálat sárga-ragacsos, nehezen levakarható méz szerű anyaga. Nehéz volt, és eleinte nagyon kevésnek találtam a megmaradt majdnem ép részeket, de aztán rájöttem, hogyha nagyon odafigyelek, és tényleg akarom, akkor a pozitív gondolatok és érzések segítenek a ragacsos részek megtisztításában, és egyre több részt szerezhetek vissza magamból. Összeraktam magam újra, mint egy gépet. Majd tüzetesen átvizsgáltam magam, mint amikor elküld a háziorvos a pár évente szükséges mindenféle szűrővizsgálatra, ahol mindig találnak valamit, amiről még magad sem tudtál. Nem nehéz kitalálni, hogy egy toldozott, foltozott testen-lelken én is találtam mindig újabb és újabb részeket, amiket még kellett javítgatni, szépítgetni, vagy elfelejteni, feldolgozni, és a ragacsos anyagot végül majdnem mindenhonnan sikerült eltávolítanom. Nem kis feladat volt. De időm volt rá, ha energiám nem is. A munkák egy idő után monotonná váltak, és ez adta meg lelkemnek a szárnyalást, amit mások is észrevehettek rajtam, hogy ilyenkor sokszor kellett magam visszarángatni a jelenbe, és nem veszhettem a magam megmunkálásának jóleső érzésébe. De nem bántam, hogy vissza kellett néha szállnom. Szüksége volt lelkemnek a pihenésre is, ami ilyenkor adatott meg. Agyam dolgozott, testem dolgozott, nem volt energia arra, hogy magammal foglalkozzak. Csak tettem, amit kell, bízva abban, hogy ez a pihenés elég lesz ahhoz, hogy amikor újra nekiállok tatarozni, festeni a falakat, akkor már jobban, szebben fog menni. Egy idő eltelte után nem is kellett akarnom, hogy ellássam a magam körüli feladatokat, már magamtól mentek a folyamatok, és mintha csak a szemlélő lettem volna, nézhettem, ahogy tisztulnak, szépülnek, formálódnak a darabkáim, és hogy válnak lassan, de minden nap új centiméterekkel, néha csak miniméterekkel eggyé a nemrég még külön életet élő részek. Csodás szimfóniát alkotott. Örömmel nézegettem, hallgattam és merültem el benne. Jó érzéssel töltött el, ugyanakkor rendkívül ki is merített a folyamat. Mint amikor egy 20 éves számítógépen most először végeznek töredezettség-mentesítést vagy rendszerfrissítést. Amikor nekiállnak, azt hiszik, ez évekbe fog telni, és egy évezrednek tűnő idő után mégis elégedettséggel, és kicsit büszkén kelnek fel a gép mellől, és azt mondják: rendben van. Én is így tettem magammal. Bár még nem vagyok teljesen átprogramozva, de már hatalmasat fejlődtem előző énemhez képest. Legalábbis képes vagyok elfogadni, hogy valaki úgy szeret, ahogy vagyok, és nem harcolok vele többet, hogy mit tud rajtam szeretni. Egyszerűen csak élvezem, hogy imádja és simogatja a részeket, amit most már mindenképp megérte újra eggyé szerkeszteni. És én is képes vagyok újra hányás nélkül a szeretetre, gyengédségre gondolni, és ezeket megosztani az arra méltónak tartott emberi lényekkel.
Legfőképp azért éreztem érdemesnek a harcomat, mert miután a puzzles folyamatomat megkezdtem, és rájöttem, hogy egy-egy részem igencsak áhítozik egy bizonyos férfinemű után (Péter), akit azelőtt eltaszítottam magamtól, és azt hittem végleg elveszítettem, majd végül mégiscsak az én kikötőbe futott be a háromárbocos vitorlájával, és lehorgonyzott mellettem, nem bírtam megállni, hogy mindazt, amit felszabadítottam magamban, ne mutassam meg neki. És ez igazán tetszett neki, végül az újraéledt (vagy csak a kihűlt parázsban morzsolódott darabkák felszításával lángra kapott) kisfiús vad-szerelmes áhítozásában leltem meg mindazt, amire vágytam. A szerelmet, amit már képes vagyok értékelni, és ami nélkül már nem nagyon tudom elképzelni a világomat. Megégek minden szerelmes pillantásában, és egyre jobban kívánom az égő kínhalált. Nem tudok betelni vele, és ami már megváltozott, tudom viszonozni. Adni akarok, és adni. Amit csak tudok, amit megtanultam, és amit tökélyre szeretnék fejleszteni. Adni, szeretni, félteni, gondoskodni, és aggódni hagyni. Minden mozdulatában érzem azt a töménytelen mennyiségű szeretetet, amivel megfogja a kezem, amivel kinyitja az ajtót előttem, amivel fejembe húzza a sapkát, hogy ne fázzon a fejem, amivel rám nevet úgy, hogy a szeme is belecsillan. Kitölti minden sejtem és még többet akar adni, és még többet akar kapni. Nem tudom megunni. Végre át tudom magamat adni ennek a csodálatos érzésnek, mint azelőtt a fájdalomnak. Csak ez az állapot törékenyebb, vigyázni kell rá. Túl sok a rossz, gonosz dolog, ami elveheti ezeket a reménykeltő, szárnynövesztő érzéseket. Mindig szabadulni akartam, résnyire nyitva hagyni az ajtót mögöttem, és azt hittem, hogy ha szerelem van, az egy olyan erős kapocs, hogy bezárul az ajtóm, és többet nem mehetek ki rajta. Fogva tartóm lenyeli a kulcsot, és vörösre festett arcában megjelenik a gonosz vigyor: az enyém vagy, nem engedlek el soha többet!! Pedig nem így van. Most, hogy önként szándékozom becsukni az ajtót, ablak is lett rajta, hogy kilássak, ha kedvem tartja. A zárban hagytuk a kulcsot, de nem jut eszembe, hogy kinyissam az ajtót, és kilépjek rajta. Nem. Ahogy bezártuk közösen az ajtót, ami a többi pasi felé vezetne, kinyílt egy másik, sokkalta szebb helyre vezető ajtó. Itt laknak a vágyaink, az álmaink, és itt minden csak rajtunk múlik. Most épp ezt a helyet csinosítjuk…ajánlom mindenkinek. Boldog vagyok. Merek is az lenni. Szeretlek.
