Nem is tudom igazán. Nem volt ez még vihar. Csak a szél érkezett meg, és nem volt túl erős. Ennél még százszor durvább dolgok fognak érni, az a meglátásom...de nem baj, mire ideérnek, majd felkészült leszek. Vagy mégsem? Nem tudhatom. Mindig minden akkor következik be, amikor az élet más területeiről várod a csapást, és nem onnan kapod, ahonnan számítasz, így még sem lehetsz annyira felkészült, és ugyanúgy kiborít, mint eddig. Azt hiszem ez az, amiért állandóan mindenben a rosszat látom, ezt nevezik pesszimizmusnak. Azt hiszed, mindenre fel vagy készülve, de sokszor olyanokban látod a rosszat, amiben a jót, szépet kellene, és ezért nem fogod tudni könnyen túltenni magad azon, ha tényleg beüt a ménykő, mert előtte nem volt semmi pozitív, ami felkészített volna a harcra, ami erőt adott volna hozzá, így háromszor annyi időbe telik megoldani, és átlátni az esőfüggönyön, mintha addig élvezted volna az életet. De hát próbáld már meg megmagyarázni....nekem. hah...
De mindegy. A párkapcsolatom még lélegzik, de kb. olyan, mintha kómában feküdne, és lélegeztetőgép nélkül bár, de semmi értelem, érzelem nem sugározik belőle. Na jó, talán ez így egy kicsit durva, de nagyjából fedi a valóságot. De majd alakul. Tartom magam a megállapodásban szereplő dolgokhoz, de néha elég nehéz. Nem tudok vele ugyanúgy viselkedni, mint azelőtt. Bennem visszavonhatatlanul megváltozott valami, és ezzel nem tudokmit tenni. Sajnálom. Pedig nagyon szépnek, és igéretesnek indult, és mint barát, nagyonis szuper lenne, és mint ember, szeretem, de csak szeretettel. Ismer, tudja milyen vagyok, tudja mit fogok válaszolni, de nekem ez a szerelemhez nem elég, és akibe nem vagyok szerelmes, nem tudok vele úgy viselkedni, mintha az lennék. De nem is akarom bántani. Azt nem érdemli meg. Nem. De majd valahogy ez a dolog is meg fog oldódni.Majd megoldjuk, vagy majd az idő......
