Azt kell mondjam, ez az élet dolog kicsit nehezebb, mint valaha gondoltam. Mint pl. gyereknek. De vegyem már észre, lassan 24 évesen, h. ez nem az, amire számítani lehet, sőt, néha még rosszabb is az átlagnál. Nem gondoltam volna, h. egyes esetekben az emberek semmi jellemfejlődést nem érnek el, pedig sokadszorra esnek ugyanabba a hibába. Hogy miért? Mert az ember annyi hülyeséget tesz életeében, h. egy részére nem is emlékszik, így ami kimaradt, az lehet,h. becsúszik máskor is, és az is lehet,h. mivel túl sok dolog történt vele egy időben, nem volt ideje, és energiája elemezni a helyzetet, levonni a megfelelő következtetést, ami után talán megáll egy percre és azt mondja, ahá, ezt nem csinálom még egyszer!!! Vagy csináljam jobban. De az ember sokszor egy -egy döntés meghozatalakor nem ér rá megállni, és végiggondolni, vagy ha igen, akkor meg azzal áltatja magát, h. most majd másképp lesz, nem hagyja magát.....hát persze. Majd ha piros hó esik.
Miért is ne lennék ebben a helyzetben....mint mindenki más, csak sokan igyekeznek ezeket elfelejteni, legalábbis azt állítják, velük ilyen még véletlenül sem történt....nem, de lehet,h. ennél rosszabb, vagy cikisebb! Senki sem tökéletes, csak valaki közelebb, de a többség inkább messzebb áll tőle. De hát ez van, nem lehet mindenki ugyanolyan, de utálnánk azt is, mint mindent, amit csak lehet...
De nem baj. Az a lényeg,h. akárhányadikra, de valamikor rájövünk,h. ez nem tutker, és akkor nem tesszük meg, vagy nem mondjuk ki, vagy hasonló. És ez az, amit fejlődésnek hívunk...és mi van, ha valaki mazohista, és imádja kínozni magát...nos az egy külön faj...kicsi van bennem is, de azért nem vészes, inkább én uralom őt, mint ő engem. Mennyivel többek vagyunk az elődeinknél...annyi minden öszpontosul bennünk, annyi féle embertipus, viselkedéstipus, modor, hangnem, arc, h. nem is csodálkozom azon, h. az emberek 80%-a nem tudja,h. ő kicsoda. Nem vagyunk tisztában önmagunkkal, ezért nem értjük, nem szeretjük magunkat, rosszak a többiekhez való viszonyunk, irigyeljük, utánozzuk őket, utáljuk őket, pedig lehet, semmit sem tettek, csak annyit, h. szántak maguk megismerésére időt, és elfogadták azt, amit magukban találtak, és megtanultak ezzel együtt élni, vagy esetlegesen változtatni rajta.
Erre sajnos elég kevesen képesek. De azért nem adom fel a reményt, h. egyszer talán nem az irányzatokat követik a tinik és gyerekek, hanem önmagukat, és megszeretik magukat, embertársaikat, megtanulnak elfogadni, és segíteni...majd egyszer....
