Igyekezetem ellenére nem sikerül többször jelentkeznem, mint már sokszor megígértem. Gyorsan telnek a napok és mindig akad valami, ami miatt tervem meghiúsul, pedig tudnátok, hányszor gondolok arra, h. most már tényleg írhatnék ide. Lassan, de biztosan elér ide a bejegyzés.
Nemrég elolvastam egy könyvet, ami elgondolkodtatott. A címe: Szasz, Ewing kór a young korban. Blogcíme: http://ewing.blogol.hu/ . Egy anyuka meséli el lánya történetét, ahogy kiderült az Ewing-sarcoma betegsége, ahogy küzdöttek az életéért, és hogy ez hiábavaló volt, és meghalt szegény. Hihetetlen, mit ki nem álltak. Lelkileg eléggé megrázó és némely résznél alig bírtam ki sírás nélkül. Erőt adott, még így is, hogy „csak elolvastam”, ami szinte lehetetlen, hiszen annyira részletesen irja le a történetüket az édesanya, hogy szinte velük együtt szenvedtem, és örültem a kicsi sikereknek. Még így pár év múlva is ugyanazt éri el a könyv. Segít. Segít megérteni, hogy miért kéne örülnünk annak, hogy élünk, hogy hálát adjunk, amiért tovább élhettünk 17 éves kornál, hogy nincs olyan, hogy feladjuk, hanem küzdeni kell, igenis megvan bennünk az erő, csak fel kell szabadítani. Megtanít, hogy ha élsz, ha erre lehetőséged van, akkor minél több dolgot igyekezz megvalósítani az álmaid közül, különben nem is érdemes itt lenned. Nem tudom honnan volt ereje az anyának megírnia ezt a könyvet, mert egyszer szerintem épp elég volt átélni, sőt, sok is, és ezt újra és újra meg kellett tennie. Az írásnál, a szerkesztésnél. Embert próbáló feladat. Ha nem a kislánya kérte volna meg rá, kétlem, hogy lett volna ehhez ennyi lelkiereje. Ha tehetem, és lesz valamennyi plusz pénzem, akkor mindenképp szeretnék adományozni az általuk működtetett alapítványnak. Nehéz választani a támogatást igénylők között, hiszen annyi hely van, ahol bármennyi kis pénznek örülnének. Valamint nem kevésbé szomorú a történetük és nem kevesebb lelkierőt igénylő betegségek pusztítanak közöttük.
Egy másik dolog, ami miatt nem értem ide, a szakdolgozatírás, ami inkább kevesebb, mint több sikerrel haladgat előre. De igyekszem mindig valamennyi időt áldozni rá,h. ha máshogy nem, legalább 1-2 oldalanként összehozzam a nagy művet.
Múlt hétvégén esküvőn voltunk. Párom, Péter nagybátyjának a fia, Donát vette feleségül Anettot, a most már újdonsült feleségét. Az esküvő szép volt, pityergős kikérőkkel, szavaló gazdával, jó hangulatú zenészekkel, és nagy étvágyú és nagy szomjú vendégsereggel. Vasárnap mentünk a lagziból haza, és jól éreztük magunkat. Sokat táncoltunk, jókat ettünk és ittunk, bár az üdítőpótlás lehetett volna kicsit rugalmasabb és gyorsabb, végül nem haltunk szomjan.
Azóta voltak itt unokatesómék, ami miatt egy újabb hétig nem nyúltam a szakdogámhoz. Ma újra hétfő van, és ma sem sikerült elérnem a pontig, hogy akkor na, írjunk valamit bele, igaz, nincs is vége még a napnak. Most unokaöcsém és húgom van itt, és tele a lakás. Valamint elég nehéz ennyi embernek, hiába a 3 szoba, úgy elférnie, h. ne legyen hangzavar, és senki se unatkozzon. Főleg, hogy én elfoglalok egy szobát, lehetőleg egyedül, mert úgy talán még sikerül is valamennyire a koncentrálás. A gyerekek (2 öcsi, 2 unokaöcsi, 1 unokahugi) a gyerekszobában egy tévével, ami szól, és egy számítógéppel, ami ugyancsak megy. Valamint anyu és nevelőapám osztoznak a hálójukon, és a konyhán. Hálóban persze megy a tv.
Ráadásként az idő sem a legjobb. Hűvös van és esik az eső. Ködös vizes minden, elég barátságtalan egy július hónaphoz és inkább az őszre emlékeztet. Így nem lehet lemenni sem igazán. Csak akkor és azért megyünk ki, ha feltétlen szükséges. Egyre jobban összemosódnak az évszakok, és egyre inkább fura időpontokban jönnek elő. Köze nincs a hónapok + évszakok egyetemes megállapításaihoz. Van, hogy decemerben a szokásoshoz képest inkább meleg van, ilyenkor pedig inkább hideg. Persze az sem mindegy, hogy a mostani viharok milyen pusztítást képesek véghezvinni. A jóslatok szerint pedig ez egyre csak fokozódni fog. Nem túl jók a kilátások. Amik mostanában történnek, állandóan újabb és újabb szörnyűségeket lehet hallani a hírekben, tiszta apokalipszis előestéje, persze elnyújtva. Nem tudom, miket gondoljak, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül.
Lassan már újra augusztus van, és ezzel eltelik egy hónap. A beiktatott fontos és hobby dolgok töredékére nem volt időm, ahogy ezt előre is gondoltam, hiszen ahhoz, hogy az sikerüljön napi 24 órát kellett volna, legalábbis napi 18at, és közben nem segítettem volna anyának, és senkinek semmit. Nem jártam volna a városban, kertben, esküvőn, Petiéknél. Na meg persze, ha Peti nálunk van, akkor sem épp a szakdoga vagy egyéb hobby dolgok kerülnek előtérbe, hanem az együtt eltöltött idő. Néha azért játszani jut közben időm, de érthető, h. ennek nem nagyon örül, ezért igyekszem rövidre fogni. De mivel máskor sem nagyon érek oda, sok dolgot bele kell sűríteni egy-egy napba. De néha igencsak lehetetlen. Remélem a továbbiakban több mindent sikerül csinálnom. De gyanítom, ezeket inkább a reggeli csendes órákban tudom a legjobban elintézni, vagy a késő estiekben, így fel kell vennem egy fura szokást. Éjjel fent lenni, nappal pihengetni, vegetálni. Majd kiderül, hogy fog menni.
